A jövő egyházzenéjéről gondolkodó fiatal Liszt Ferenc úgy vélte, hogy az majd „kolosszális arányokban egyesíti a Színházat és a Templomot. Egyszerre lesz drámai és áhítatos, pompás és egyszerű, patetikus és ünnepélyes, tüzes és féktelen, viharos és nyugodt, derűs és gyöngéd.” Amikor 1938-ban a budapesti Operaházban bemutatták a Krisztus oratóriumot, a darabot így méltatta az egyik kritikus: „Liszt határtalan lélek volt – határtalanul rajongott Krisztusért. Ezért sikerült az oratórium ennyire őszintének, átszellemültnek. Szinte az égi birodalom zenéje. Benne a tizenkilencedik századi zene Szent Ferencének minden lelki szépsége megnyilatkozik.” A monumentális alkotás – magyar, osztrák, szlovák és svájci énekes szólisták közreműködésével – a Liszt Ünnep programjaként kétszer is elhangzik, előbb a bécsi Musikverein színpadán, majd néhány nappal később a Müpában, mindkét est karmestere Kesselyák Gergely lesz.