Liszt Ferenc orgonazenéje nemcsak a szerző életművének különösen izgalmas és sajátos hangvételű szelete, de jelentős szerepet tölt be az egyetemes orgonamuzsika történetében és fejlődésében is. Orgonára írt műveit az általa alapított Zeneakadémián mindig is nagy becsben tartották, s talán nem túlzás azt állítani, hogy a Zeneakadémia a liszti orgonastílus szempontjából máig a világ meghatározó zenei műhelye. A hat koncertből és miséből álló orgonamaratonon az intézmény közelmúltban végzett orgonaművészei játszanak, valamennyien generációjuk jeles egyházzenészei, illetve koncertorgonistái. Előadásukban a nagyszabású orgonakompozíciók – mint amilyen az Ad nos, ad salutarem undam vagy a B–A–C–H prelúdium és fúga – mellett kisebb lélegzetű remekművek éppúgy felhangzanak, mint Liszt saját és mások darabjaiból írt orgonaátiratai. Az átiratok között egészen sajátos kompozíciókkal is találkozhatunk, az „Evocation à la Chapelle Sixtine. ’Miserere’ d’Allegri et ’Ave verum corpus’ de Mozart” már címében is jelzi, hogy nem egy mű, és nem is egy szerző áll a darab hátterében. Az 1862-ben készült mű a teljes címben jelzett két kompozíció témáinak feldolgozásából készült négyrészes nagy orgonafantázia.