„Icipici zongoraverseny, pöttömnyi scherzóval” – írta tréfásan Johannes Brahms Elisabeth von Herzogenbergnek címzett levelében. 1881 júliusában járunk, több mint két évtizeddel az 1. (d-moll) zongoraverseny hírhedt lipcsei kudarca után. Ekkor talán még ő maga sem sejtette, ennek az „icipici” – 45-50 perces – zongoraversenynek milyen hatása lesz a karrierjére.
A d-moll zongoraverseny füttykoncerttel kísért fogadtatását a zeneszerző látszólag fegyelmezetten vette tudomásul. „Úgy gondolom, ez a legjobb dolog, ami az emberrel történhet; arra kényszerít, hogy összeszedje a gondolatait és növelje a bátorságát” – írta barátjának, Joachim Józsefnek. Gondolhatnánk, hogy a csúfos bukás megtörte az ifjú komponista lelkesedését, ám közel sem ez történt. A két zongoraverseny közötti 22 évben Brahms a zenetörténet egyik legtermékenyebb periódusát mutatta fel: a számos vokális remekmű, kamarazenekari alkotás és szimfónia fémjelezte időszak végére az útkereső fiatal tehetségből Európa egyik vezető, érett zenei tekintélye vált. A 2. zongoraversenyre ezért visszatérési kísérlet helyett egy magabiztos diadalmenet koronájaként érdemes inkább tekintenünk.
Talán maga a szerző is úgy gondolta, hogy a 2. zongoraversennyel pályájának egyik magaslatára ért. A művet, amelynek komponálásába 1878-ban kezdett bele, és 1881 nyarán, a Bécshez közeli Pressbaumban ért a végére, „kedves barátjának és tanárának”, Eduard Marxsennek ajánlotta. Az ősbemutatóra 1881. november 9-én a Pesti Vigadóban került sor. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Erkel Sándor vezényelte, a zongoraszólamot pedig maga a szerző játszotta.
Az elsőre talán meglepő helyszínválasztásnak számos oka lehetett. Érthető, ha az 1. zongoraverseny bukása után Brahms szívesebben választott új helyszínt, de döntésében az is közrejátszhatott, hogy a konzervatívabb bécsi körök általában kritikusabban fogadták a formai újításokat – a B-dúr zongoraversennyel pedig Brahms a hagyományos háromtételes concerto-szerkezet helyett egy rendhagyó, négytételes modellt követ, a második helyen egy scherzóval. Ezzel szemben a magyar főváros zenei közönsége és intézményei rendkívül barátságos, támogató közeget biztosítottak számára, miközben több magyar művésszel is szoros baráti kapcsolatot ápolt: fiatalon Reményi Ede hegedűművésszel turnézott, és életre szóló barátság kötötte Joachim Józsefhez is.
A koncertet a magyar sajtó valóságos diadalként ünnepelte, a korabeli beszámolók szerint a közönség vastapssal és ovációval fogadta az egyes tételeket. Az elsöprő siker zaja messzire elhallatszott, a mű a magyar határon túl is kedvező fogadtatásra talált. Még a kor legbefolyásosabb és egyben legrettegettebb kritikusa, Eduard Hanslick is pozitívan nyilatkozott róla, zongorával kiegészülő nagy szimfóniához hasonlítva a művet. Egy későbbi, 1884-es bécsi előadás kapcsán ugyanakkor már kritikusabban fogalmazott: Brahms zongorajátékát ridegnek és távolságtartónak találta.
Brahms azonban nemcsak Hanslickot és a közönséget nyerte meg magának. Volt még valaki, akiből őszinte elismerést váltott ki a darab: nem más, mint a 19. század ikonikus alakja, Liszt Ferenc. Pedig Liszt és Brahms kapcsolata kifejezetten hűvös, szakmai és ideológiai ellentétektől volt terhes. Ha lehet hinni a legendáknak, Liszt még 1853-ban orrolt meg az akkor mindössze 20 éves Brahmsra, aki első találkozásuk alkalmával, a turnézás fáradalmaitól kimerülve éppen akkor szunyókált el, amikor Liszt a h-moll szonátát játszotta neki zongorán. Bár az incidensből nem lett nyilvános botrány, a két zeneszerző között innentől fogva fagyos volt a levegő. Zenei felfogásuk is élesen szemben állt egymással: míg Liszt és a hozzá kötődő Új Német Iskola a programzenei gondolkodásban és a formai újításban látta a zene egyik lehetséges jövőjét, Brahms a klasszikus műfajok és formák belső lehetőségeinek kibontásával kereste a megújulást. Az sem segített oldani a feszültséget, hogy Brahms 1860-ban aláírta a Liszt és Wagner „új zenei módszerei” ellen tiltakozó konzervatív manifesztumot.
Ezek ismeretében nem csoda, ha sokan azt várták, hogy Brahms visszatérését is hűvösen fogadja majd az akkor már 70 éves mester. Ám Liszt, felülemelkedve a személyes és elvi ellentéteken, elismerően nyilatkozott Brahms új művéről. Személyes levélben fejtette ki, hogy bár első olvasatra kissé szürkének találta a darabot, többszöri tanulmányozás után meglátta benne a gondolat és az érzés összefonódásának nemes összhangját. Állítólag még weimari mesterkurzusán is elemezte a művet tanítványaival.
Ám hiba lenne ezt a két zeneszerző közti szakmai párbaj fináléjaként értelmezni. Brahms és Liszt alapvetően másként képzelte el a zene jövőjét. A 2. zongoraverseny sikere nem egyikük vagy másikuk igazát bizonyítja, hanem a romantika zenei világának gazdagságát, amelyben két monumentális, néha egymással vitába szálló zenei világ is megfér egymás mellett. Ennek a történetnek pedig Budapest lett az első nyilvános színpada.
Nyitókép: Daniel Harding és a római Santa Cecila Zenekarának koncertje © Posztós János, Müpa
