Szentséget keresett a modern hangzavarban, a szovjet cenzúra elől Nyugatra menekült. A „csend zeneszerzője” egy ideje azt hirdeti, minden hangot szeretni kell.
1980-ban az észt zeneszerző, Arvo Pärt és családja Ausztriába emigrált, miután a Szovjetunióban betiltották műveit, hazájában pedig árulóként emlegette a sajtó. A történet szerint a határőrök megállították őket a fehéroroszországi Breszt vasútállomásán. Hét bőröndöt vittek, bennük kottákkal, lemezekkel és hangszalagokkal, az őrök furcsa pedig módon azt kérték, játsszák le a hanglemezeket. És a hajnali csendben felzendült a Cantus, Pärt vonósdarabja, amelyet azóta legismertebb művei között tartunk számon, majd a Missa Syllabica. „Talán az volt az első alkalom a Szovjetunió történetében, hogy a rendőröket kedvességen kapták” – viccelődött később a zeneszerző.
Pärt élete tele van ilyen történetekkel, ami nemcsak arról árulkodik, milyen mostoha politikai körülmények között kellett kibontakoztatnia tehetségét, hanem arról is, hogy zenéje mindenkihez szól. Művészetét gyakran hasonlítják Bachéhoz, hiszen számos liturgikus darabot komponált, rajongói között éppúgy találunk hívőket, mint ateistákat. Olyan alkotó, aki átnyúlt a klasszikus zene szűk közegén, egyaránt megszólítja Gidon Kremer hegedűművészt, az izlandi énekesnőt, Björköt, vagy olyan rockzenészeket, mint Nick Cave és PJ Harvey. Évek óta a legtöbbet játszott kortárs zeneszerzőnek számít John Williams mellett, pedig művészete nem akar megfelelni a világnak – sőt, sok tekintetben dacol vele.
1935-ben született egyetlen gyerekként, és tízévesen már komponálással próbálkozott. Középiskolásként zenekarban játszott, majd Tallinnban kezdett zeneszerzést tanulni. Nagy hatást gyakorolt rá idősebb mestere, Heino Eller, aki zeneszerzők tucatját tanította ebből a generációból. Ám ekkor még – a kor és az akadémia stílusának megfelelően – Arvo Pärt is modernista kompozíciókat alkotott, és számos filmhez írt kísérőzenét. 1960-ban súlyos bírálat érte a szovjet kultúrpolitika „hivatásos” kritikusától, miután Nekrolog című darabjával Schönberg nyomdokaiba lépett. Később a Credo még nagyobb botrányt okozott, be is tiltották. „Kifosztottan álltam” – mondta később Pärt, a művet ugyanis ő sem érezte magáénak, és a rezsim is támadta miatta.
A fordulat ezután következett. Pärt nyolcévnyi hallgatásra ítélte magát, mialatt megkísérelte újra felfedezni és felépíteni a zenét a legegyszerűbb elemekből. Nagy hatást gyakoroltak rá a gregorián énekek és a reneszánsz többszólamú zene. 1972-ben ortodox hitre tért. Új kompozíciós stílusának a tintinnabuli nevet adta, amely harangocskákat jelent. Gondolkodásában a zene két szólamra bomlik, az egyik a harang hangja, a másik annak elnyújtott zengése: „Ez a tintinnabuli titka: a két vonal – mondta a New York Times újságírójának. – Az egyik vonal az, akik vagyunk, a másik pedig az, amely megtart minket, gondoskodik rólunk. Néha azt mondom – nem vicc, de akár viccként is lehet venni –, hogy a dallam a mi valóságunk, a bűneink. A másik vonal viszont megbocsátja a bűnöket.”
© Birgit Püve
De milyen is Arvo Pärt muzsikája? „Megtisztít minden zajtól, ami körülvesz minket” – mondta Gidon Kremer. „Vonzott zenéjének hihetetlen nyugalma és ragyogása, látszólagos egyszerűsége” – vallotta be Michael Stipe, a R.E.M. frontembere. Abban a közegben, amelyben az öncélú komplexitás és az üres virtuozitás erény, Pärt külön úton jár.
Jellegzetes stílusának egyik első példája a zongorára írt Für Alina, nem sokkal később pedig a Spiegel im Spiegel vált „slágerré”. Népszerűségéhez az is kellett, hogy a slágeradókhoz hasonlóan működő brit ClassicFM gyakran sugározza műveit, a rangos lemezkiadó, az ECM pedig Keith Jarrett és Gidon Kremer közreműködésével dobja piacra a lemezét. Az elmúlt évtizedekben Arvo Pärtre a „szent minimalista” címkéjét ragasztották – ezt azonban ő maga nem kedveli.
Emigrációja után Pärt előbb Bécsben, majd Berlinben telepedett le, és a szovjet cenzúrától megszabadulva nagyobb szabású, vallásos műveket komponált, gyakran latin vagy ószláv egyházi szövegekre. Ilyen a Passió (1982), a Te Deum (1984) vagy a Miserere (1989), amelyek tényleg időn- és földöntúli élményt jelentenek a hallgatónak.
Ha saját munkájáról kérdezik, Arvo Pärt gyakran hangsúlyozza, hogy nem pazarolja, hanem megbecsüli, dédelgeti a hangjegyeket: „Mintegy 30 éve – mondta 2007-ben –, nagy kétségbeesésemben bárkitől megkérdeztem volna, hogyan kellene egy zeneszerzőnek komponálnia. Találkoztam egy utcaseprővel, aki figyelemre méltó választ adott: »Ó, a zeneszerzőnek talán szeretnie kellene minden egyes hangot.« Ez fordulópont volt. Ez a magától értetődő igazság teljesen meglepte szomjazó lelkemet.”
A másik fontos tényező a csend. Ő maga nem jár hangversenyre, operába, és zenehallgatás helyett arra buzdítja az embereket, hogy találják meg a belső csendjüket. A nyugati ember csömörét éppen annyira ártalmasnak tartja, mint a szovjet cenzúrát.
Noha távol tartja magát a politikától, Negyedik szimfóniáját a korábban bebörtönzött orosz oligarchának, Mihail Hodorkovszkijnak ajánlotta. 2006-ban a meggyilkolt orosz újságíró, Anna Politkovszkaja emlékének címezte koncertjeit, mert bár „nem politikus, hanem dilettáns alkat, ez normális, ha valaki a szovjet pokolból érkezett”. Először 1992-ben tért vissza Észtországba, amelynek immár leghíresebb szülöttje. 2018-ban egy Tallinnhoz közeli faluban épült meg az Arvo Pärt Központ, amely a komponista személyes archívumának és műveinek otthona, könyvtár, koncerthelyszín és oktatási intézmény egyben. A modern épület tervezője a spanyol Nieto Sobejano Építőiroda, geometriáját a csend és Pärt zenéjének mintázatai inspirálták.
