Annak idején meg akarták változtatni a londoni kortárs zenei életet, hogy a legújabb művek ne csak egy szűk elit, hanem a koncertjárók nagy többsége számára is élményt jelentsenek. Mindezt hangversenyeik minőségével és műsorstruktúrájával érték el, így a London Sinfonietta már több mint ötven éve a világ egyik meghatározó kortárs zenei együttese. Október 12-én a budapesti közönség is hallhatja őket a kilencvenéves Steve Reich tiszteletére adott koncertjükön.
„Ha én lennék a brit kormány, a London Sinfoniettát nemzeti kincsnek nyilvánítanám, hogy még sokáig tudjanak új zenét játszani” – nyilatkozta az együttesről a világhírű amerikai zeneszerző, Steve Reich. Az a komponista, akinek muzsikáját hamarosan a budapesti közönség is az együttestől hallhatja, hiszen október 12-én a Zeneakadémián is eljátsszák Steve Reich 90 című műsorukat.
Pedig 1968-ban, amikor két huszonnégy éves fiatalember összeszervezte a jobbára cambridge-i diáktársaikból álló zenekart, hogy bemutassák évfolyamtársuk, John Tavener A bálna című dramatikus kantátáját, legfeljebb homályosan sejthették, milyen történelmi jelentőségű tettet hajtanak végre. David Atherton karmester és a később igen befolyásos művészeti menedzserré váló Nicholas Snowman megelégelték, hogy a londoni kortárs zenei élet mindössze egy szűk kör számára érdekes, és arra vágytak, hogy az új műveket magas színvonalon, régebbi zenékkel párbeszédbe állítva mutathassák be. „Létre akartunk hozni egy családot, együtt játszó zenészek közösségét, akik nagy élvezettel muzsikálnak, és leginkább 20. századi műveket adnak elő” – idézte fel a kezdeteket egy interjúban Atherton.
A zenészek elhivatottsága azonban kevés lett volna ahhoz, hogy csaknem hatvan évvel később is a kortárs kultúra sztárjai között tartsuk számon a London Sinfoniettát – szükség volt Nicholas Snowland elképesztő szervezőtehetségére is. A szakember olyan hatékonyan nyerte meg a támogatókat merész projektjük számára, hogy 1976-ban Pierre Boulez is maga mellé vette az Ensemble Intercontemporain megalapításakor. A két időpont közötti nyolc év különbség is jelzi, hogy a kezdetekkor milyen úttörő vállalkozásnak számított a London Sinfonietta.
Az alapítókhoz hasonlóan húszas éveiben járó Tavener anarchista darabja tehát nagy sikert aratott, egy évvel később a Promson is előadták, majd a Beatles kiadójának gondozásában jelent meg. Megnyílt a lehetőség, hogy a London Sinfonietta megvalósítsa céljait: kiváló muzsikusokkal és elegendő próbával szólaltassák meg a legújabb zenét, éppen olyan professzionális színvonalon, ahogy a klasszikusokat szokás játszani.
A zenekar kezdetben nemcsak kortárs zenét játszott, a bemutatkozó koncerten Tavener műve (és Henze Apollo et Hyazinthus című kantátája) mellett Richard Strauss 2. szonatinája is elhangzott – ami egyébként mindössze három évvel korábban íródott, mint a Henze-mű. Atherton később is kitartott programszerkesztési elve mellett, úgy vélte, így a hallgató frissen, nyitottan tud az új darabok felé fordulni, nem fekszi meg a gyomrát a túl sok szokatlan hangzás. Mikor aztán a zenekar koncertműsoraiban egyeduralkodóvá vált az új zene, a karmester távozott az együttestől.
A London Sinfonietta azonban nemcsak előadóként tölt be jelentős kulturális szerepet, háromszáznál is több kortárs alkotást rendeltek meg. Az első időszakban a legnagyobb komponisták közül többen is azzal támogatták a zenekart, hogy műveket írtak számukra, így került sor Harrison Birtwistle Verses for Ensembles vagy Iannis Xenakis Thalleïn című darabjának ősbemutatójára, 1977-ben pedig lemezt is kiadtak, amelyen Luciano Berio vezényelte saját műveit. De megfordult náluk Karlheinz Stockhausen is, aki Ylem című művét dirigensként mutatta be a zenekarral, és még hosszan folytathatnánk a sort mindazoknak a jelentős alkotóknak a nevével, akik írtak a London Sinfoniettának: Hans Werner Henze, Witold Lutosławski, Toru Takemitsu, Wolfgang Rihm, George Benjamin, Hans Abrahamsen, Magnus Lindberg, hogy csak néhányat említsünk – az elképesztő lista itt böngészhető.
Toby Thatcher © Monika Jakubowska
Atherton után az együttes művészeti vezetője Michael Vyner lett, majd egy időre ismét az alapító kezébe került az irányítás. Őt Paul Crossley, azután a Magyarországon is (elsősorban Kurtág György első operájának bemutatójáról) ismert Markus Stenz követte. Később Oliver Knussen, Gillian Moore és Andrew Burke vezette az együttest, de rendszeresen lépnek fel vendégkarmesterekkel is. A budapesti koncerten például Toby Thatcher dirigálja majd őket, aki mielőtt pálcát ragadott volna, oboistaként maga is játszott a zenekarban. A London Sinfonietta a Southbank Centre rezidens együttese, ám 2008-ban átköltöztek a Kings Place nevű, London központjában álló komplexumba, és mindkét helyszínen rendszeresen tartanak koncerteket.
2018-ban, amikor a London Sinfonietta ötvenéves lett, különleges módon tekintettek vissza az eltelt időre: minden évhez egy-egy emblematikus tárgyat társítottak. Egy koncertprospektus. Ringo Starr aláírása a lemezkiadóval kötött megállapodáson. Egy plakát a Scalából. Névsor az első német turnéról. És egy magyar vonatkozás: Ligeti György, akinek Kamarakoncertjét épp a London Sinfonietta mutatta be Angliában. (A gyűjtemény igazi kincsesbánya, itt lehet megtekinteni). A legújabb zenét játszó együttes immár maga is a hagyomány részévé vált, miközben a kritikák a mai napig dicsérik játékuk elevenségét, intenzitását. Hogy ez a két tulajdonság hogy fér össze egymással, az az október 12-i koncerten kiderül.
Nyitókép: Mark Allan
