Mária. Minden katolikus, így Liszt Ferenc számára is titokzatos név, hiszen mögötte az istenszülő, a Megváltó édesanyjának fájdalmas arca sejlik föl. Róla szól az egyház számos ünnepe, főként hozzá imádkoznak a rózsafüzért morzsolók, az őt övező tisztelet pedig olyan nagy, hogy nevét nem csupán nők, hanem gyakran férfiak is fölveszik. Mit ad Isten, a zeneszerző életében több Mária kapott kiemelt szerepet. Szerintem a legfontosabb a már említett Szűz Máriának jutott, de nem elhanyagolható a mester gyermekeinek édesanyja, Marie d’Agoult, illetve életének másik fontos kísérője, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné lánya, Marie jelentősége sem.
„Hat éven át sivár kényszerek közt, alaktalan szorongásban éltem, meddő és gúzsba kötött életemből hiányzott a fény és a szabad levegő, így aztán elsorvadtak dédelgetett reményeim, kialudt megcsalt ifjúságom lobogása.” Így emlékezett vissza a kettes számú Mária, azaz d’Agoult Károly felesége arra az időszakra, amely kívülről szép színes volt, belülről viszont szürke. Más a tíz ujját megnyalta volna, hiszen anyagi gondokkal nem kellett küzdenie. Két bájos lánykát szült szerető férjének, miközben a cselédségnek köszönhetően a gyereknevelés vagy a háztartásvezetés gondja nem az ő vállát nyomta, nyugodtan foglalkozhatott elegáns szalonestjeinek szervezésével. Mária mégsem volt boldog, gyakran úton lévő férjétől hamar elhidegült. Na de ki volt a hibás? Hallom ám a válaszukat: a férfi! Igen, így tartották sokáig. Mária az emlékirataiban Károlyt okolja, és a Lisztről szóló irodalomban is sötét színekkel festették le a férj alakját. Hál’ Istennek nem éltem velük, így nem tudom, kinek volt igaza, mindenesetre épp ennek ellenkezőjéről tanúskodik az a levélrészlet, amelyet Károly azután írt, hogy feleségével összeveszett. Nem tudom, ma hány férj lenne képes így reagálni egy kiadós vitára… „Megbántottam magát, míg beteg volt, s ez egyáltalán nem állt szándékomban! Rosszul tettem, hogy oly kemény voltam magával, kérem, bocsássa meg azt a haragos kitörést. Ahogyan mondja, vajon melyikünk nem tehetne szemrehányást önmagának? Csak tudja, vannak néha pillanataim, amikor elszomorodom, mert hitvesem és gyermekeim jelentenek számomra mindent, és semmi nem képes pótolni őket.”
Károly lehet, hogy fogadkozott, még akár azt is megígérte b. nejének, hogy nem néz többet focimeccset (nyilván nem), de Máriát sem a bocsánatkéréssel, sem az ígérgetéssel nem győzte meg, a nő akkor már mást keresett. Egy magas, karcsú férfit, akinek az „arca halovány, tengerzöld szemében gyakorta fények villantak, mintha villám sújtana a háborgó hullámok közé. Szenvedő, mégis parancsoló arcvonások, bizonytalan járás. Inkább tovasuhant, mint lépdelt. A szórakozott és nyugtalan tekintet szinte fantomé, akit minden pillanatban magába szippanthat a sötétség.” Gondolom, már az első mondat után kitalálták, hogy Liszt Ferenc ez a démoni alak, aki Máriát a hatalmába kerítette. Nem akarom megkérdőjelezni az asszony igazát, de azt érdemes megjegyezni, hogy nem a világ hírhedett zenésze csábította el őt, bármilyen sokan igyekeztek ezt bizonygatni. Liszt személyiségének, zongorajátékának delejező hatása volt, ez tény, de benne volt az igyekezet a becsületes életre. És emlékeztessük magunkat arra is, hogy ez a néhány sor, ahogyan kettejük szerelmi viszonya, a legvadabb romantika idején született. Mindig mosolygok Mária horrorsztoriján, amely egy folyón való átkelésről szól. Csupán annyi történt, hogy egy nagyobb hullám megbillentette a kompot. Mária ezt egészen másképp élte meg: „A korábbiaknál is erősebb hullám kapta derékba hajónkat. Megcsúsztam, s kis híján hanyatt vágódtam, ám hirtelen megragadott és gyöngéden magához szorított egy kar, és átölelte derekamat. – Mária! – mondta a jól ismert hang. Másik kezével köpenye széles hajtókáját fogta, melynek vérvörös bélése bíbor visszfénnyel világította meg ritkás kék erecskék barázdálta, sápadt és nedves arcát, hosszú hamvasszőke haja lágy hullámokban omlott gyönyörű homlokára, mintegy elrejtve gondolatainak szikrázását. Szép volt, és szomorkás, hasonlatos a halál angyalához, aki az igazlelkű fekhelye fölött lebeg, és kék szárnyát meglebbentve ad neki fuvallatnyi ízelítőt az éjszakát nem ismerő örök nappalból.”

Carolyn Sayn Wittgenstein / Forás: Klassik Stiftung Weimar

Marie D'Agoult, Flavigny grófnője / Henri de Lehmann
Liszt a halál angyala, ezt is megértük. No de térjünk vissza Máriához és kettejük szerelméhez! Hiába a föllobbanó érzelem, életüket nem kötötték össze rögtön. Nem is tehették, hiszen Mária arisztokrata és családanya volt, Ferenc pedig egy vagabond muzsikus, két össze nem illő fiatal. Úgyhogy őrlődtek rendesen, titokban találkoztak, titokban leveleztek. Talán mindketten érezték a közelgő botrányt, de azt egyikük sem sejtette, hogy tragédia van készülőben. Mária idősebbik lánya egy betegség szövődményében elhunyt, aminek következtében az anya összeomlott: úgy hitte, Isten így bosszulta meg Liszttel folytatott bűnös kapcsolatát, nincs tovább, le kell mondaniuk egymásról. A szerelemnek (főleg a romantikusnak) azonban nem lehet gátat szabni, így hát újra találkoztak, és abban maradtak, hogy megszöknek, együtt mondanak búcsút Párizsnak, lesz, ami lesz. „Hogy hová megyünk? Mindegy! Hogy boldogok leszünk, vagy boldogtalanok? Tudom is én! Azt tudom csak, hogy már késő mást akarnunk. Azt tudom csak, hogy szeretlek, s hogy össze kell törnöm a bilincseidet, és hogy örökre egyek vagyunk, életre-halálra...” – jóval később Mária így idézte föl a végzetes találkozás utolsó pillanatát. A tragédiát tehát a már sejtett botrány követte, egész Párizs róluk beszélt. Menekülésük évei alatt Mária három gyermekkel ajándékozta meg Lisztet (közülük a középső, Kozima viszi majd tovább az „akkor-jó-a-szerelem-ha-botrányos” című családi hagyományt), ennek ellenére kapcsolatuk nem tartott sokáig, természetük ugyanis nehezen volt összehangolható. Mária labilis személyisége, állandó féltékenykedése, Liszt öntörvényűsége, elképzelhetetlen népszerűsége és az ezzel szemben álló, néha fanatikus vallásossága miatt borítékolható volt a válás. 1844-ben látták egymást utoljára, szerelmük tíz évig tartott. Gyorsan éltek.
Amíg d’Agoult-né Mária nem akarta vagy nem tudta fölfogni Liszt művészi küldetését, addig Wittgenstein Karolina hercegné rajongással, nyitottsággal, érzékenységgel figyelte a zeneszerző-zongoraművész megnyilvánulásait. Ennek az értő érdeklődésnek is köszönhető, hogy Liszt egyre gyakrabban látogatta meg őt, kapcsolatuk pedig hamar elmélyült. Érdemes tudni, hogy amíg Liszt gyermekei anyjának alig ajánlott művet, addig az új asszony számos darabot „kapott”. Sajnos az ő élethelyzete sem volt egyszerű: férjnél volt, egy leánygyermek (a hármas számú Mária) édesanyja. Miután kapcsolatukat szorosabbra fűzték, egyik legfontosabb feladatuk az lett, hogy az asszony házasságát érvényteleníttessék. Liszt ugyanis vágyott a templomi esküvőre, végre Isten színe előtt is szeretett volna megállapodni. Úgy tervezték, hogy a muzsikus ötvenedik születésnapján Rómában mondják ki a boldogító igent, erre azonban mégsem került sor. Az egyházjogi értelemben is kalandos történet után fölhagytak a küzdelemmel, viszonyuk megváltozott, különköltöztek, és mindketten inkább a katolikus egyházzal fűzték szorosabbra a kapcsolatot: Karolina elképesztő mennyiségű szöveget írt egyházi témában, Liszt pedig hivatalosan is elkötelezte magát, átmenetileg kolostorba vonult, fölvette az úgynevezett kisebb rendeket, és reverendát öltött. Így gondolkozott: „Meggyőződvén, hogy ez a tett megerősít a jó úton, erőlködés nélkül cselekedtem meg, egészen egyszerű és egyenes szándékkal. Egyébiránt ez felel meg ifjúkori életemnek, csakúgy, mint a fejlődésnek, melyen zenei alkotómunkám keresztülment az elmúlt négy esztendő során, s e munkát kívánom megújult lelkesedéssel tovább folytatni, mivel természetem legkevésbé fogyatékos formájának tartom. Hétköznapi nyelven szólva: még ha igaz is, hogy »nem a ruha teszi a szerzetest«, akkor sem hátráltatja őt; és bizonyos esetekben, amikor belül már egészen kialakult a szerzetes, miért ne öltsük magunkra külső ruházatát? De hiszen egyáltalán nem kívánok szerzetes lenni, a szó legszigorúbb értelmében. Erre nincs hivatásom, és megelégszem azzal, hogy oly mértékben tartozzam az egyházi hierarchiához, amennyire a kisebb rendek engedik.”
Liszt Ferenc ezután a Vatikánba költözött, életét Róma, Weimar és Budapest között osztotta meg, vallási értelemben pedig visszatért élete legfontosabb Máriájához.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep Magazin 2026-os kiadványában jelent meg.
Nyitókép: Canzi and Heller / Liszt Múzeum