A tíz éve alakult Esszencia különböző zenei műfajok közt teremt magától értetődő átjárásokat. A zenekart alapító Lakatos Róbert azt mondja: a komolyzene és a népzene számára éppúgy szerelem. És miért ne hódolhatna mindkettőnek együtt? A Liszt Ünnepen Pál István Szalonna bandájával közösen mutatják meg, ezek a műfajok egymást erősítik.

Amikor megjelent az Esszencia Átjárások című lemeze, azt nyilatkozta, hogy igazán különlegesre sikerült, talán az egyik legjobb munkája. Mitől érezte így?

Az Átjárások album – rajta a címadó nóta – hűen tükrözi azt a zeneiséget, amit egész életemben igyekeztem közvetíteni. A pozsonyi főiskola elvégzése után egy próbajátéknak köszönhetően kerültem a Szlovák Filharmónia zenekarába, és ott elkezdődött számomra a professzionális zenészlét. Közben azonban a népzene is gyerekkoromtól kísért, és mindig sokat jelentett számomra. A 2000-es évek elején éreztem először, hogy az addig szigorú műfaji határok a klasszikus zene, a népzene, a könnyűzene és a jazz közt kezdenek képlékennyé válni. A népzene sokáig rendkívül zárt közeg volt, nem szívesen fogadtak be, ha mást is játszottál. Számomra viszont a klasszikus hegedű és brácsa éppúgy szerelem volt. Akkoriban utópisztikusnak tűnt az a vágyam, hogy egy koncert egy részében klasszikus zenét, a másikban pedig népzenét játsszak. Régóta gondolkodtam ezen az átjáráson, ezt szolgálta az Esszencia zenekar megalapítása is, amelynek repertoárjában egyszerre volt jelen a mezőségi népdal modern feldolgozása, a klasszikus dallamok és az improvizáció, amit a kollégáimmal úgy szeretünk. A lemez és a címadó dal ennek az utópiának a megtestesülése.

De ha arra kíváncsi, mit tartok a legjelentősebb munkámnak, akkor a 30 hegedű-brácsa duót említeném. Úgy érzem, azt sokan fogják játszani akkor is, ha én már nem leszek. Minden alkalommal, amikor előveszem, új dolgokat fedezek fel benne.

Az Esszencia zenekar © Kovács Bálint

Az Esszencia tagsága ugyan változott az elmúlt tíz évben, de ami állandó, hogy olyan muzsikusok kapnak benne helyet, akik szólóban vagy más formációban is nevet szereztek maguknak.

Éppen nemrég játszottunk együtt egy Kapuvár melletti kis faluban, Agyagosszergényben, ahol a régi tagok közül is sokan felléptek. Nagy öröm volt hallani, hogy bár mindenki hozta a saját egyéniségét, stílusát, mindez gyönyörűen szervesült egységes muzsikává. Óriási dolog olyan zenészekkel játszani, akiknek határozott elképzelésük van a zenéről.

Ezek a gyakran eltérő vélemények könnyen összeférnek egy zenekarban?

Ha elérsz egy szintet, akkor nem az az elsődleges törekvésed, hogy a saját akaratodat érvényre juttasd. Egy tapasztalt, jó zenészt az egység érdekel. De hozzáteszem, hogy ha a zenészek jól érzik magukat a színpadon a közös muzsikálásban, akkor ezek az energiák a közönséget is megérintik.

Számos cikkben az szerepel, hogy nyolc éve alakult a zenekar, másutt tízet említenek. Mennyi is ez?

Az első koncertünk a Nemzeti Színházban 2015-ben volt, szóval tíz éve. De az a helyzet, hogy akkoriban ez annyira újszerű volt, hogy a zenekaron belül is akadt, aki fenntartásokkal fogadta, vagy nem érezte igazán magáénak. Be kellett érnie. Az említett koncerten néhány hete egészen másként szóltak a régi számaink is. Érdekes, hogy a komolyzene és a világzene kapcsolata itt Magyarországon még mindig gyerekcipőben jár. Pedig Bartók Béla és Kodály Zoltán voltak az első igazi világzenészek, akik a népzenét a saját, egyedi képükre formálták.

A közönség hogyan fogadja ezt a muzsikát?

Nehéz becsábítani őket a koncertekre, mert nálunk – s általában Közép-Európában – az emberek nem igazán nyitottak az újra, az ismeretlenre. Rengeteget jártam külföldre, például Németországba koncertezni. Ha nem is ismertek bennünket, kíváncsiak voltak ránk, mert a hely, ahol játszottunk, garanciát jelentett a minőségre. Itt ugyanaz a húsz zenekar pörög, ritkán tudnak új formációk berobbanni. De aki betér hozzánk, azt magával ragadja, amit hall.

Az improvizációban rutinos?

A komolyzenészek többsége lemerevedik, ha váratlanul kell játszania valamit – netán kotta nélkül. Én sem vagyok igazán improvizatív, csak próbálkozom az improvizációval. Ellentétben a cimbalmos sráccal (Marcel Comendant jazzcimbalmos – a szerk.), aki úgy improvizál, hogy leesik az állam.

Miként változott az együttes az elmúlt tíz évben?

Minden zenekar életében előfordulnak olyan szakaszok, amikor történik valami változás. Van muzsikus, aki minden idejét egy projektnek szenteli, de olyanok is, akik számos helyen dolgoznak. Olyan világot élünk, hogy több lábon kell állni, én például művelődési házat vezetek, zenét írok. Inkább annak a híve vagyok, hogy időnként találkozzunk, és muzsikáljunk egy jót. Nem hiszem, hogy rá kell feszülnünk arra, hány fellépésünk van évente.

Mi az, ami mégis előre viszi a zenekart?

Az a törekvésünk, hogy minél több ember megismerje ezt a szerintem máig kuriózumnak számító zenét. A Liszt Ünnepen debütáló táncjáték, a Toldi zenéjét is én írtam, és az Esszenciával játszottuk föl. Sokféle projektben vagyunk benne, és mindig öröm együtt muzsikálni.

A Liszt Ünnepen koncertjük is lesz Pál István Szalonna bandájával.

Szalonnával sok közös történet kapcsol össze minket, annak idején együtt alapítottuk a Rendhagyó Prímástalálkozót, ahol ugyancsak együtt muzsikáltunk. Mindig nagy összhangban játsszunk, így biztosan szép este lesz.