Miközben könnyen lehet az az érzésünk, hogy mára túlhasznált fogalommá vált, valójában nincs olyan szakma vagy élethelyzet, ahol ne fenyegetne a kiégés. Vajon a túlhajtott, túlgyorsult, túlpörgetett kor sajátossága ez, vagy egyszerűen csak jobban belelátunk egymás életébe, és bátrabban beszélünk a nehézségekről? A kérdésre a választ nem várt helyről, egyenesen Munkácsy Mihálytól kapjuk meg.
A gyerek Munkácsy Mihály élete egyik pillanatról a másikra fordult át idillből verejtékes rémálomba, amikor előbb édesanyját, majd édesapját is elveszítette. Bár bőven a zsenikultusz korában született, soha nem igyekezett palástolni, hogy nem volt kiváló tanuló, és épp gyenge tanulmányi teljesítményeire hivatkozva terelte nagybátyja az iparosmesterségek irányába.
Munkácsy tizenegy évesen asztalosinas lett, és ezzel megtapasztalta a nélkülözés, a kiszolgáltatottság és a kizsákmányolás legszélsőségesebb formáit. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy napi 12 órákat dolgozott, folyamatosan éhezett, rendszeres céltáblája volt az inasközösség és a mester támadásainak. Bár 1858-ban már segédként helyezkedhetett el, az őt körülvevő nyomor csak tovább fokozódott, mígnem 1961-ben éhségtől legyengülve és megbetegedve hazatért nagybátyjához – hogy aztán a lábadozás időszakát rajzolással töltse, ami a jelek szerint nemcsak a lelki, hanem a testi gyógyulásban is segítette. Négy évvel később már a Bécsi Művészeti Akadémiára felvételizett.
Bár Munkácsy pályája innentől kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, de felfelé ívelt, a gyerekként átélt testi-lelki túlhajszoltság emlékét – amely valljuk be, nem állt messze a kor sztenderdjétől – még sokáig hordozta magával. A nagy példakép, Courbet és a realizmus nem egyszerűen látásmódot adott neki, hanem egy eszközt, amelyen keresztül láthatóvá tehette az ember küzdelmét a mindennapokkal, a klasszikus romantika monumentalitása, heroikus szűrője nélkül. Főműve, a Krisztus-trilógia képei Jézus földi életének bukását, míg a 60-as, kora 70-es évek festményei a paradicsomból kiűzött ember napról napra megismétlődő összeomlását mutatják be.
A Háromszék Táncszínház előadásbán Munkácsy egyik legismertebb alkotása, az Ásító inas is életre kel © Kátai Jocó
A düsseldorfi évek alatt, 1869-ben született Ásító inas nemcsak a művész egyik legismertebb képe, hanem egyben első olyan festménye is, amellyel sikerült szélesebb körű szakmai elismerést is kivívnia – egy tökéletesen megragadott pillanat, tökéletes anatómiai kivitelezéssel, és ami még ennél is fontosabb, rengeteg empátiával megalkotva. A fiatal, ágyából kivert inas akár komikus is lehetne elnagyolt táncmozdulathoz hasonlító gesztusával. Csakhogy környezetéből mégsem a derű ragyog át, hanem a komor, sötét tónusok és a szituáció kilátástalansága – mintha magának a kiégésnek lenne az emlékműve, a környezet pedig ugyanúgy felidézheti a paraszti világ mindennapi robotját, mint az indusztriális kor falanszterszerű környezetét.
Bár tónusaiban lényegesen élénkebb, színesebb alkotás, témájában szinte az Ásító inas közvetlen rokona a Rőzsehordó nő. Parasztasszonyként hivatkozunk a kép főszereplőjére, az asszony szó mai köznyelvi asszociációja azonban ne tévesszen meg senkit, a kendő alatt egy fiatal nő arcát látjuk, aki a testi-lelki kimerültség végpontján roskadt meg. A Köpülő asszony még ezen is túlmegy: az idős asszony fásult, reményt aligha sugárzó tekintetét ellenpontozza a kislány egyszerre kíváncsi és csalódott testtartása, mimikája. A két téma érzékeny megközelítése mögött könnyű megsejteni a művész személyesen átélt tapasztalatait.
Bár maga Munkácsy aligha ismerte a kiégés fogalmát, pontosan tudta, hogy a végnélküli robot miként dönti romba az ember fizikumát és mentális egészségét. Vajon hogyan tudunk ma a festőhöz hasonlóan empatizálni a paraszti élet nehézségeivel? Miként gyűrűzött tovább a képeken megjelenített fásultság a Krisztus-trilógia tömegjeleneteibe, és ezek miként mesélnek örök emberi kérdésekről? Ez a felvetés is foglalkoztatta Farkas Tamást és Tapasztó Ernőt is, amikor a koreográfus-rendező páros a Háromszék Táncszínházzal új életre keltette Munkácsy Mihály leghíresebb képeit. A produkció nem egyszerűen tablósorozatként vonultatja fel a magyar és európai művészettörténet megkerülhetetlen festményeit, hanem arra is keresi a választ, hogy miként tudunk újra kapcsolódni ezekhez az időben talán távoli, témájukban mégis
