Miért éppen abból az öt amerikai szimfonikus zenekarból lett „Big Five”, és mitől szólt másként Philadelphia, Chicago vagy Cleveland? A címke a lemezipar aranykorában született, de ma talán inkább egy korszakról árul el valamit, semmint az amerikai zenekarok aktuális erősorrendjéről.
Ha az Egyesült Államok nagyzenekari krémjéről esik szó, a „Big Five” kifejezés még ma is szinte automatikusan előkerül – és a profi zeneértők már fújják is fejből: a New York Philharmonic, a Boston Symphony Orchestra, a Chicago Symphony Orchestra, a Philadelphia Orchestra és a Cleveland Orchestra alkotja az elitcsapatot. A névsor nem hivatalos szövetség, de nem is verseny eredménye. Az 1950-es évek végén rögzült, amikor a rádióközvetítések, a hanglemezipar és a nagy karmester-egyéniségek néhány együttest országos, majd nemzetközi márkanévvé tettek. Korábban inkább „Big Three”-ről beszéltek – New Yorkról, Bostonról és Philadelphiáról –, majd Reiner Frigyes Chicagója és Széll György Clevelandje emelkedett melléjük. A presztízshez nemcsak a művészi színvonal, hanem a hosszú évad, a magas muzsikusi fizetések, a lemezszerződések és a nemzetközi láthatóság is hozzátartozott.
Gustavo Dudamel és a New York Philharmonic © Chris Lee
A rangidős az 1842-ben alapított New York Philharmonic. Múltja valóságos karmester-történelem: Gustav Mahler, Arturo Toscanini, John Barbirolli, majd Leonard Bernstein állt az élén. Bernstein 1958 és 1969 közötti korszaka különösen fontos: televíziós szerepléseivel és személyiségével a zenekart az amerikai kulturális élet egyik emblémájává tette. A New York-iak archívuma ma is különleges kincsesbánya: 1842-ig visszamenőlegesen programok, kották, levelezések és felvételek őrzik a múltat. A 2026–27-es évadban Gustavo Dudamel zeneigazgatói korszaka kezdődik, aki Los Angeles után új fejezetet nyit New Yorkban.
Az 1881-ben alapított Boston Symphony Orchestra más karakter. Története és hangzáskultúrája miatt az együttest gyakran tartják az ötös legeurópaibb tagjának. Serge Koussevitzky 1924-től negyedszázadon át vezette, új műveket rendelt és mutatott be; utána Charles Munch, Erich Leinsdorf, Seiji Ozawa és Andris Nelsons folytatta a sort. A BSO-hoz tartozó Tanglewood nem csupán nyári játszóhely, hanem az amerikai zenei élet fontos műhelye: Koussevitzky 1940-ben itt hozta létre a mai Tanglewood Music Centert. Nelsons a 2026–27-es évad végén búcsúzik a zeneigazgatói poszttól.
Andris Nelsons és a Boston Symphony Orchestra © Hilary Scott
Chicago alig tíz évvel fiatalabb Bostonnál, mégis szinte ellenpontja annak. A Chicago Symphony Orchestra nevéhez mindenekelőtt a fényes, nagy erejű rézfúvóskar és a drámai megszólalás képzete társult. Ebben döntő szerepe volt Reiner Frigyesnek, majd Solti Györgynek: utóbbi 1969 és 1991 között olyan lemezörökséget épített, amely világszerte az együttessel azonosította ezt a hangzást. A zenekar Soltival indult első európai turnéjára is, 1971-ben. Riccardo Muti hosszú korszaka után újabb generációváltás következik: Klaus Mäkelä 2027-től lesz zeneigazgató.
Ha a chicagóiakhoz a rézfúvós ragyogás, a Philadelphia Orchestra játékához a legendás vonóshangzás kapcsolódik. Leopold Stokowski a 20. század elején alakította ki a gazdag, telt „Philadelphia Soundot”, amelyet Ormándy Jenő évtizedeken át tovább finomított, és lemezek sokaságán rögzített. Rachmaninov különösen kedvelte az együttest, harmadik szimfóniáját is nekik írta. A zenekar történetéhez látványos kultúrdiplomáciai epizód is tartozik: 1973-ban első nagy amerikai együttesként turnézott a Kínai Népköztársaságban, alig egy évvel Nixon történelmi pekingi látogatása után. Ma Yannick Nézet-Séguin vezeti.
Klaus Mäkelä és a Chicago Symphony Orchestra © Todd Rosenberg
A „Big Five” legfiatalabb tagja a Cleveland Orchestra. Az 1918-ban alapított zenekart mindenekelőtt Széll György tette világhírűvé: 1946 és 1970 között rendkívüli pontosságot, fegyelmet és áttetsző hangzást alakított ki. A legendás szigor még az akusztikára is kiterjedt: az 1958-as teremátalakítás során létrehozott állandó hangvetőt a zenészek „Szell Shell”-ként emlegették. Lorin Maazel, Christoph von Dohnányi és Franz Welser-Möst ezt a hagyományt formálta tovább. Welser-Möst 2002 óta áll a zenekar élén, a 2026–27-es évad pedig huszonötödik és egyben utolsó szezonja lesz. E korszak végén, október 13-án a Liszt Ünnep közönsége is hallhatja az együttest a Müpában Liszt, Martinů és Brahms műveivel.
Az öt zenekart sosem pusztán az kötötte össze, hogy kivételesen jók voltak. Éppen ellenkezőleg: a nagy karmesteri korszakok idején markánsan különböző profilok alakultak ki. Philadelphia bársonyos vonósai, Chicago elementáris rézfúvósai, Cleveland precizitása és színérzékenysége, Boston európaias eleganciája, New York energikus, gyors reakciójú játéka részben annak a kornak az öröksége, amikor egy zeneigazgató akár évtizedeken át csiszolhatta együttese hangzását. A lemezfelvételek ezeket a különbségeket tették világszerte felismerhetővé.
Yannick Nézet-Séguin és a Philadelphia Orchestra © Pete Checchia
Csakhogy éppen az a világ változott meg, amelyben a „Big Five” megszületett. A nagy lemezszerződések elvesztették korábbi súlyukat, a muzsikusok mobilabbak lettek, és számos amerikai zenekar jutott olyan szintre, amelyet nehéz volna második vonalnak nevezni. Los Angeles, Pittsburgh, Minnesota, San Francisco vagy Dallas ma ugyanúgy része a legjobb amerikai együttesek körének. Már egy 2008-as nemzetközi rangsorban Chicago és Cleveland mellett Los Angeles is bekerült az első tízbe, Philadelphia viszont a húszas listán sem szerepelt. A kérdés így időről időre visszatér a szakmai sajtóban és a zenebarátok fórumain is: van-e még értelme a „Big Five”-nak? Talán igen, ha történeti fogalomként használjuk – öt zenekar közös beceneveként egy olyan korszakból, amikor a karmesterek, a rádió és a lemezipar együtt formáltak világhírű hangzásideálokat.
Nyitókép: Franz Welser-Möst és a Cleveland Orchestra © Extraordinaire Photos
