Évezredeken át tartó szellemi pandémiára és olyan kérdésekre keresi a választ Goda Gábor koreográfus, rendező az idén 40. évét ünneplő Artus társulatával, mint hogy miként hangolódik és talán olvad össze két ember úgy, hogy közben nem veszítik el önmagukat.

A Fata morgana - In memoriam Melis László című darabot a 2018-ban elhunyt zeneszerző emlékének ajánlod, míg a cím a tengerészek délibábjára utal.

Pontosan. Melis Lászlóval már a 80-as években is dolgoztunk együtt, és az első pillanattól kezdve egyfajta szellemi közösségben éreztem magam vele. Több előadásunknak volt zeneszerzője. A produkció tisztelgés Melis szellemisége és művészete előtt. A Fata morgana cím arra a látomásszerű, illuzórikus természeti jelenségre utal, amely hasonló a szárazföldön – akár a Hortobágyon is – észlelhető délibábhoz, csak nem a pusztaság, hanem a tenger hullámai fölött látható. A valóság vagy illúzió kérdését veti fel. Úgy vélem, egyszerre több valóságban élünk; eddigi munkáim során valahogy mindig ezt a Teljes Valóságot, a Minden Egy valóságát kutattam, vagyis kutattuk az Artus társulattal.

Mit gondolsz, most sikerül megtalálnotok?

Nem! És most már negyven év távlatából mondhatom, hogy egy előadásnak nem is lehet célja megfejteni a világ dolgait, csupán felvetni annak kérdéseit. A próbafolyamat és maga a létrejövő darab egyaránt egy kutatómunka része, amely válaszok helyett újabb és újabb kérdéseket vet fel. Ezek sorozata visz minket előre, és soha nem fogunk tudni meggyőző vagy mindent kielégítő választ találni, mert nem is ez a lényeg. Egy ilyen művészeti munka nem csupán megmutatkozás, megnyilvánulás, hanem sokkal inkább önmagunk és a világ megismerésének egyik módszere.

Hogyan fordítod le mindezt a mozgás nyelvére?

Bár a kortárstánc-szcénához tartozunk, a tánc maga is csak egyik eleme azoknak a művészeti kifejezésformáknak, amelyekből merítünk. Összművészeti gondolkodásmóddal olyan előadásokat hozunk létre, melyekben rendkívül nagy jelentőséggel bír a mozgás, a tánc, ami nekem az igaz emberi cselekvés absztrakcióját, költői megfogalmazását jelenti. Táncosokkal a test nyelvén keresünk válaszokat, építésszel a terek kialakításán, képzőművészekkel képalkotásban, videóban vagy különböző installációkban gondolkodunk együtt, az új technológiák segítségével pedig az élő mozdulat és a vetített vizuális megjelenés kapcsolatát kutatjuk.

Milyen kihívásokat rejt az előadás akár fizikai, akár elméleti síkon?

Évek óta érlelődik bennem egy gondolat, melynek ködös részeiben a Covid világjárványa gyújtott lámpást. Mintha évszázadok vagy inkább évezredek óta egyfajta szellemi vírus fertőzné az emberiséget, amitől majd’ minden ember száműzötté és magányossá válik a világban, ezáltal állandó konfliktusban, harcban áll a másik emberrel, a természettel, a világgal. Ez a harc és pusztítás lett az örökségünk, és ha nem változtatunk, akkor talán a jövőnk is ez lesz. A kérdés, hogy vajon mi lehet a megoldás, mi az a vakcina, ami ebből kivezetheti az emberiséget? Mit kell tennünk, hogy újra egészségesen gondolkodjunk?

Vajon mit?

Nem tudom, mi a megoldás, de van egy felvetésem. A probléma egyik gyökere, hogy miután az ember elkülönült a természettől, az így kialakult individuális lényén keresztül, a kívülálló nézőpontjából kezdte látni a világot és a többi embert. Az ember az őt körülvevő történések kitaszított, kiközösített szereplője lett, aki folyamatos harcban áll a környezetével, a természettel, a másik emberrel, az idővel, a korral, lényegében mindennel. Egy olyan vakcina kell, ami visszavezet az egységbe és feloldja ezt a különállást. És ez talán: az együttérzés.

Mindez hogyan jelenik meg az előadásban?

Az Artusszal a kilencvenes években három hónapig Új-Zélandon együtt dolgoztunk egy maori társulattal. Érkezésünk után nem foghattunk rögtön munkához, először „köszönnünk” kellett. A maori köszönés egy gesztus, és ez lett a darabunk egyik mozdulatmintázata, mert elképesztően tisztán és egyszerűen idézi meg az együttérzést; hogy miként olvad össze, válik eggyé két ember úgy, hogy közben nem veszítik el önmagukat.

Milyen természeti erők dominálnak az előadásban?

Korábbi előadásunk, a Cseppkánon a víz, A szél kapuja pedig a szél szimbolikájára épült. A tűz, a víz és a szél az embert meghatározó három eleme a Földnek. Nem volt tervben, de hogy, hogy nem a tűz került a fókuszunkba, ami egyszerre pusztító és gyógyító erő is. A tűz a pusztulást éppúgy hordozza, mint az épülés, az újjászületés lehetőségét.