Harminc fiatal muzsikus, négy hét Felsőörsön, és egy mester, aki nem kész válaszokat ad, hanem együtt játszik a tanítványaival. Egy nap a Snétberger Zenei Tehetség Központban, ahol hamar kiderül: a legfontosabb leckét nem kottából tanulják meg.

– Az eleje jó volt! – Snétberger Ferenc mosolyogva néz fel a két gitáros fiúra. Nincs hosszú magyarázat, nincs látványos dicséret. Eljátszik néhány hangot, visszaadja nekik a dallamot, figyel, kérdez, újra megmutatja. A két növendék ismét nekifut a feladatnak, ő pedig velük játszik. Az órán szinte észrevétlenül váltakozik a tanítás és a közös zenélés.

Délelőtt érkeztem Felsőörsre, a Snétberger Zenei Tehetség Központ nyári kurzusára. A tizenöt éve működő intézményben idén harminc fiatal muzsikus tölti együtt a következő négy hetet. A két gitáros, Balázs Richárd és Töttős Barnabás egészen különböző világból érkezett. Richárd Tarnabodról, Barnabás Budapestről. Mire leülünk beszélgetni, ezeknek a különbségeknek már nincs jelentőségük. Ugyanaz a zene köti össze, ugyanaz a kíváncsiság hajtja őket, és ugyanattól a mestertől tanulnak. Ahogyan a hangszereiken, úgy szóban is remekül értik egymást: befejezik a másik mondatait.

Zenei útjuk egészen másként indult. Richárdot mindig is a jazz vonzotta. – Én inkább kéz-fülből játszom. Az improvizáció közelebb áll hozzám. Pont ezért érzem, hogy nekem most a klasszikus alapokat kellene megtanulnom. Technikát ad, másfajta gondolkodást, ami a jazzben is jól jön.

Barnabás ellenben klasszikus gitáros, a Bartók Béla Konzervatórium növendéke. – Amikor idejöttem, nem szerettem jazzt hallgatni. Szerintem még nem volt hozzá elég érett a fülem. Mára nagyon megszerettem, és érdekes módon az, hogy jazzt játszom, kinyitotta a hallásomat bizonyos dolgokra a klasszikus zenében is.

Azt kérdezem tőlük, mitől működik jól egy ilyen közös felállás. A válasz szinte gondolkodás nélkül érkezik. – Érezni kell egymást – feleli Richárd. – Zenélni, élvezni az egészet. Van egy flow, ami visz. Ha nem tudod élvezni, akkor nem lesz belőle igazán jó zene – veszi át a szót Barnabás. A beszélgetés végére már arról mesélnek, miért szeretnek évről évre visszatérni Felsőörsre. – Olyan, mintha egy buborékban lennénk, amiben csak zene vesz körül minket – mondja Barnabás.

A szomszédos teremben zenekari próba kezdődik. Első pillantásra nehéz eldönteni, ki a tanár, és ki a diák. Toni Snétberger, Farkas Zsolt és Jónás Géza ugyanúgy része a zenekarnak, mint a fiatalok. – Nem tudsz fülből játszani? Rakd el a kottát! Inkább muzsikálj, mint hogy olvass! Nem baj, ha elrontod – mondja az egyik fiúnak Toni Snétberger. A következő nekifutás már kicsit felszabadultabb. Néhány perc múlva ismét megállnak. – Félelemmel nem lehet játszani. Az utcára sem lehet kimenni.

A próba után Toni arról beszél, hogy a központban a tanár-diák viszony egészen másként működik, mint egy hagyományos zeneiskolában. – Ezek a fiatalok ugyanazon az úton járnak, mint mi, csak mi már egy kicsit előrébb tartunk – fogalmaz. Úgy véli, egy zenésznek nemcsak technikailag, hanem emberileg is mindig fejlődnie kell. Ezért számára a zenekari munka a közös játék mellett közös gondolkodás is: megtanulni figyelni egymásra, kimondani, ha valami nem működik, úgy megfogalmazni a kritikát, hogy az ne bántson, hanem előre vigyen.

A zenekar újra nekifut a számnak. Néhány taktus után Farkas Zsolt felemeli a kezét. – Ilyenkor derül ki, hogy ki hallgat jazzt, mert annak a fülében van.

Néhány perccel később egy zongoraszólónál ismét közbeszól. – Beni, ha az elején ellövöd az összes petárdát, később bajban leszel. Építsd fel! – Pánikban voltam, hogy mit játsszak – érkezik a válasz. – Kevesebbet! Zongorázd ki magad, de építsd fel, és a holnapi koncerten te leszel a sztár.

Bakonszegi Flóra közben bemondja a következő dal címét. Jónás Géza mosolyogva fordul a zenekar felé. – Megint swing? Oké, tiszteletben tartom a választásotokat.

Flóra később elárulja, hogy a swing áll hozzá a legközelebb. – Nagyon szeretem a balladákat is, Feri bácsival pedig sok bossa novát éneklünk – meséli a fiatal lány, aki négy éve még klasszikus zongoristaként érkezett a Snétberger Központba, ma azonban már jazzénekesként képzeli el a jövőjét.

Amit azonban a legjobban élvez, az maga a közös zenélés. – A zenekari órák a legizgalmasabbak. Ott tudok a legtöbbet fejlődni, mert megtanulok másokkal együtt dolgozni, alkalmazkodni hozzájuk. A fellépések előtt még ma is izgulok, de már egészen másként, mint régen. Ha a zenekari tanáraimmal játszom, tudom, hogy minden rendben lesz – mondja.

Flóra bizalma nem véletlen. Azok a tanárok, akik ma a zenekart vezetik, néhány évvel ezelőtt még ugyanitt ültek a növendékek között. Jónás Géza láthatóan nem hisz a merev szerepekben. Bár nagybőgősként ismert és elismert művész, időnként gitárt vagy basszusgitárt ragad, a mai próbán pedig – zenésztársai meglepetésére – még dalra is fakad, hogy megmutassa egy frázis végét. – Szeretek játékosan tanítani. Ha játszunk, sokkal természetesebben tudunk együttműködni.

Szerinte a közös zenélésben rejlik a tábor ereje. – Itt nagyon intenzíven lehet gyakorolni az egymással való játékot. A gyerekek fiatalon megtanulják, mit jelent az, hogy felelősséget vállalok a csapatért. Ha pedig felkészületlenül érkezem a próbára, azt a négy másik ember is megszenvedi. Ez nagyon fontos.

Bár a próba véget ér, Farkas Zsolt szerint a Snétberger Központ legfontosabb pillanatai sokszor éppen akkor következnek, amikor befejeződnek a hivatalos órák. – Persze rengeteget fejlődnek a foglalkozásokon, de legalább ennyit tanulnak egymástól is. Esténként előkerülnek a hangszerek, megmutatják egymásnak az ötleteiket, meghallgatják, ki min dolgozik. Ezért jó itt lenni. Reggeltől estig zene vesz körül bennünket.

A Snétberger Központ azonban nem csupán egy négyhetes nyári kurzus. A közös munka tavasszal és ősszel kéthetes képzéseken folytatódik, így a fiatalok hónapokon át kapcsolatban maradnak egymással és tanáraikkal. A tizenéves dobos, Bogdán Zoltán tavaly került a programba. – Nekem ez a tábor olyan, mint a második családom – mondja egyszerű természetességgel. Nem hangzatos kijelentésnek szánja. Azt meséli, hogy a kurzusok között is tartják a kapcsolatot, telefonálnak, együtt számolják a napokat a következő találkozásig.

Korábban a növendékeket egy egész éven átívelő mentorprogram is segítette. Ma ezt a központ a szűkebb költségvetés miatt már nem tudja fenntartani, pedig Snétberger Ferenc szerint éppen ez biztosította a folytonosságot a kurzusok között.

Berki Barbora története egészen más. Felvidékről érkezett klasszikus zongoristaként, és ma is elsősorban Chopint, Schubertet vagy Csajkovszkijt játszik. Talán éppen ezért különösen érdekes, hogy ugyanazt emeli ki elsőként, mint jazzista társai. – Itt senki nem érzi magát kirekesztve. Mindenki kedves, nyitott és segítőkész. Amit otthon fél év alatt tanulok meg, azt itt egy hónap alatt.

A nap végére már világos, hogy a Snétberger Központ oktatási koncepciója mögött személyes történet is áll. Snétberger Ferenc azt mondja, a gondolat a saját gyerekkoráig nyúlik vissza. Neki sem volt könnyű elindulnia zenészként, ezért olyan helyet szeretett volna létrehozni, ahol a tehetséges fiatalok több segítséget kapnak, mint amennyi egykor neki jutott. Ez a szándék tizenöt év alatt sem változott.

– Ez nem olyan, mint egy zeneiskola, nem sablon szerint tanítunk. Minden gyerek más, és mi mindig abból indulunk ki, amit ő tud. – Az évek során azonban a központ több lett, mint zenei műhely. – Nemcsak a zenét szeretik meg, hanem egymást is – fogalmaz.

Lehetne számokkal is mérni a központ sikerét. A növendékek mintegy 85 százaléka felvételt nyer hazai vagy külföldi zenei oktatási intézményekbe, a legtöbben már fiatalon rangos színpadokon lépnek fel. Snétberger Ferencet azonban nem ezek az eredmények töltik el a legnagyobb büszkeséggel. Sokkal inkább az, amikor látja, hogy tanítványai megtalálják a saját útjukat, és zenészként, emberként is megállják a helyüket.

Felsőörsön nemcsak zenészeket nevelnek. Olyan közösséget építenek, amelyben a zene közös nyelv, a bizalom pedig ugyanúgy része a tananyagnak, mint egy skála vagy egy improvizáció.

A cikk eredetileg a Liszt Ünnep Magazin 2026-os kiadványában jelent meg.
Nyitókép és fotók: Melczer Zsolt