A technológia fejlődésével egyre inkább háttérbe szorul a véletlen, miközben sokszor éppen a váratlan találkozások formálják az életünket. Mit jelent embernek maradni egy olyan világban, ahol a programozottság lassan felülírja az ösztönt? Ezt a kérdést járja körül Frenák Pál Kossuth-díjas koreográfus legújabb alkotása, a FrenÉsie – RoadMovi(e)ng. A teremtésről, az identitásról, a test és a lélek kapcsolatáról, valamint a jövő bizonytalanságáról beszélgettünk vele.
A FrenÉsie jelentése őrület, eksztázis, szenvedély. Mit sűrít magába ez a szó?
Mindig olyan címeket keresek, amelyek nem lezárnak egy gondolatot, hanem megnyitják. A frénésie számomra nem az őrület hétköznapi értelmében érdekes, hanem mint egy belső állapot. Energia, amely egyszerre kontrollált és megfékezhetetlen. Mindannyian ebben az állapotban élünk: körülöttünk minden felgyorsult, állandó mozgásban van, miközben egyre nehezebb megérkezni önmagunkhoz. Az foglalkoztat, hogyan reagál minderre a test, az ugyanis nem tud hazudni. A mozdulatokban megjelenik a szorongás, a vágy, a bizonytalanság és a remény. A táncosok ezért az előadásban folyamatos örvénylésben léteznek. Mintha valami láthatatlan erő húzná őket egy középpont felé, miközben próbálnak kitörni onnan. Ez erősen fizikai, ugyanakkor mélyen lelki állapot. Az emberi létezés nekem ma erről szól.
A darab kortárs és futurisztikus egyben. Miért éppen a jövő felől közelítette meg ezeket a témákat?
Önmagában nem a jövő érdekel, hanem a jelen, csupán néha könnyebb messzebbről ránézni arra, amiben élünk. A technológia hihetetlen sebességgel alakítja át a gondolkodásunkat, a kapcsolatainkat, sőt azt is, hogyan érzékeljük a világot. Egyre több mindent lehet kiszámítani, megtervezni, optimalizálni, miközben a véletlen eltűnni látszik. Pedig az életünket sokszor éppen a kiszámíthatatlan pillanatok alakítják. Egy váratlan találkozás, egy rossz irányba tett lépés, egy késés vagy egy véletlen beszélgetés sorsokat képes megváltoztatni. Attól tartok, hogy ha minden tökéletesen programozott lesz, ezek a pillanatok is elvesznek. Ezért fut párhuzamosan az előadásban a jelen és egy lehetséges jövő. Nem szerettem volna eldönteni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik, hiszen talán már most is ebben az átmenetben élünk.
Emberek, humanoid lények, robotikus mozgások jelennek meg a színpadon. Mi foglalkoztatta ebben a kettősségben?
Munkáimban folyamatosan a határterületeket keresem. Azt a pillanatot, amikor valami még emberi ugyan, de már nem egészen az. Vagy fordítva: amikor egy látszólag gépszerű lényből egyszer csak előbújik valami törékeny, nagyon emberi gesztus. Ez nem technológiai kérdés számomra, hanem lelki. Mitől ember az ember? Attól, hogy hibázik? Attól, hogy érez? Attól, hogy képes együttérezni? Vagy attól, hogy van lelke? Válaszaim persze nincsenek, mégis szeretek erről gondolkodni. A FrenÉsie a teremtésről szóló trilógia második része. A téma állandóan ott mozog bennem – magába foglalja az isteni teremtés misztériumát, ugyanakkor az ember vágyát is, hogy ő maga ugyanúgy tudjon létrehozni, alkotni. Manapság mesterséges intelligenciáról, humanoid robotokról beszélünk, de közben felmerül a kérdés: mit veszítünk el? Nem éppen azt az egyszeriséget, azt a megmagyarázhatatlan egyediséget, amely minden embert különlegessé tesz? Ez korunk egyik legsúlyosabb dilemmája.
A látványvilág ezúttal is rendkívül hangsúlyos. Hová érkezik a néző?
Szeretem, ha maga a tér is mesél. Most egy forgó, kör alakú központból indultunk ki, ami elválaszt és összeköt, mint egy saját univerzum, amelynek megvannak a maga szabályai. A folyamatos forgás miatt ugyanazt a jelenetet rendre más nézőpontból látjuk. Szemből, oldalról, hátulról. Nincs egyetlen igaz perspektíva. A RoadMovi(e)ng alcím is ezt az állandó mozgást idézi meg. Az út itt nem földrajzi fogalomra utal, hanem belső utazásra, ezért jelenik meg egy nagy méretű motor is a színpadon. A forgás miatt úgy tűnik, mintha száguldana, miközben valójában ugyanannak a körnek a része marad. Erős kép számomra, hűen szimbolizálja, hogy sokszor azt hisszük, óriási sebességgel haladunk előre, miközben ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra. Ehhez olyan zenei világ társul, amelyben ismerős dallamok elektronikus, pulzáló hangzásokkal találkoznak. Ahogy a múlt és a jövő nem választható el egymástól, úgy ezek a zenei rétegek is egymásba csúsznak.
A darab középpontjában végig ott húzódik a test és a lélek kapcsolata. Mit szeretne, hogy a néző hazavigyen ebből az előadásból?
Nem tisztem az előadásaimmal kijelenteni az igazságot. Sokkal inkább érdekel, hogy elbizonytalanítsam a publikumot. Azt szeretném, ha a néző úgy menne haza, hogy új kérdései születtek önmagáról. A test egyben emlékezet. Minden mozdulat őriz valamit abból, akik voltunk, miközben már azt is hordozza, amivé válhatunk. E célból jelenik meg az előadásban egy kettéfestett figura is, aki egyszerre idézi a születést és a halált, a múltat és a jövőt. Mintha ugyanabban a pillanatban létezne minden idő. Ma talán az egyik legfontosabb felvetés az, hogy miként tudjuk megőrizni az önazonosságunkat egy olyan világban, amely egyre inkább az egyformaság felé sodor bennünket. A mozgásművészet, mint valami lelki megvalósulás, számomra kezdetektől az ellenállás egyik formája volt. A test szabadsága. Annak a bizonyítéka, hogy még nem lettünk teljesen programozhatók. Amennyiben a néző az előadás után nemcsak a látványra emlékszik, hanem magával viszi ezeket a kérdéseket is, akkor azt hiszem, létrejött a találkozás. Végső soron ezért készítünk előadásokat.
Az interjú eredetileg a Liszt Ünnep Magazin 2026-os kiadványában jelent meg.
Nyitókép és fotók: bobal photography
