Liszt Ferenc korát megelőző művész volt, aki új utakat keresett a zenében: bátran kísérletezett a hangokkal, a formákkal és a zenei határokkal. Olyan megoldásokkal dolgozott, amelyek évtizedekkel később is újszerűnek hatottak. A Liszt Ünnep ezt a szellemiséget idézi meg: a kíváncsiságot, a járatlan utak felfedezését és a határok átlépését.

Az idei fesztivál exkluzív sajtótájékoztatójának otthont adó ELTE SuperSmartLab ugyanezt a gondolatot képviseli a kémia oktatásában. A korszerű technológiákat, a digitalizációt és a mesterséges intelligenciát is bevonva keresi annak új módjait, hogyan lehet a kémiát közelebb hozni a diákokhoz és a nagyközönséghez, miközben a hallgatók számára is korszerű tudást kínál.

A helyszínválasztás nem véletlen: a Liszt Ünnep és a SuperSmartLab egyaránt a kíváncsiságról, a felfedezésről és a megszokott határok átlépéséről szól. Az egyik a művészetben, a másik a tudományban keres új utakat, és mindkettő arra hívja a közönséget, hogy ne csak szemlélője, hanem részese legyen a felfedezésnek.

A Liszt Ünnep programjai és a SuperSmartLab nagyközönségnek szóló eseményei egyaránt azoknak szólnak, akik kíváncsiak arra, mi történik, amikor egy ismert világot egészen új nézőpontból fedezünk fel.

A kémikusok virágoskertje

Lisztet mindig hajtotta a kísérletezés vágya és az új lehetőségek keresése: ismert zenei elemekből indult ki, de nem elégedett meg a megszokott formákkal. Új hangzásokat, új szerkezeteket és új kifejezési módokat keresett, miközben hagyta, hogy egy zenei gondolat kibontakozzon, átalakuljon és olykor egészen váratlan irányba vezessen.

© Pályi Zsófia, Müpa

Mint amikor egy üvegedénybe vízüveget, vagyis nátrium-szilikát-oldatot töltünk, majd különböző fémsók kristályait helyezzük bele. A fémsók és a vízüveg találkozásakor oldhatatlan fémszilikát képződik, amely vékony, féligáteresztő hártyát alkot a kristály körül. Ezen a hártyán keresztül a víz bejut a fémsó kristálya körüli térbe, miközben az ott kialakuló nyomás a hártyát kifelé feszíti. A hártya megreped, a belsejéből kiáramló oldat pedig a vízüveggel újabb fémszilikáthártyát képez. Ez a folyamat újra és újra megismétlődik, így a képződmények lassan felfelé növekednek, elágaznak, és néhány perc alatt különös, növényszerű alakzatokat hoznak létre. A színeket a különböző fémsók adják, így minden „növény” egy kicsit más lesz.

A végeredményt nem lehet teljesen előre megtervezni: akárcsak Liszt műveiben, a kémikus kertjében sincs két teljesen egyforma alkotás. A kémikus megadja a kiindulási feltételeket, a további formát pedig maga a kémiai folyamat, a természet törvényei alakítják.

Világok találkozása

Liszt zenéjének egyik legfontosabb sajátossága éppen a különböző zenei világok találkozása. Magyaros dallamok, romantikus harmóniák, egyházi zene, virtuóz zongoratechnika és új, szokatlan zenei megoldások jelennek meg ugyanabban az életműben. Nem egyszerűen egymás mellé tette ezeket a hatásokat, hanem új zenei nyelvet alakított ki belőlük.

© Pályi Zsófia, Müpa

Mint amikor egy lezárt kémcsőben három, egymástól nagyon különböző kémiai tulajdonságokkal rendelkező folyadékot próbálunk egyesíteni. Ha összerázzuk a kémcsövet, egy pillanatra úgy tűnik, mintha minden összekeveredne. Ha azonban letesszük, a folyadékok lassan újra szétválnak, és három külön réteget alkotnak. Bizonyos folyadékok összekeverednek egymással, mások viszont elkülönülnek. A jelentősen eltérő tulajdonágú folyadékok külön rétegekben helyezkednek el, tökéletesen példázva Liszt művészetének egyik lényegét: különböző világok találkozhatnak úgy is, hogy közben megőrzik saját karakterüket.

A kémiai metronóm

Liszt zenéjében a ritmus és a tempó folyamatosan alakítja a zenei feszültséget, míg egy kémiai rendszerben az anyagok koncentrációjának változása hozza létre a sajátos „ritmust”.

Ennek a leglátványosabb demonstrációja egy oszcilláló reakció: ebben a kémiai reakcióban bizonyos anyagok mennyisége folyamatosan, periodikusan változik, így a reakcióelegy is egyik színről a másikra vált. Mintha a kémiai rendszernek saját ritmusa lenne, így egyfajta láthatatlan zenei kompozíciót hoz létre, amelyben a hangok helyét az anyagok veszik át.

© Pályi Zsófia, Müpa

Amikor a hang láthatóvá válik

Liszt folyamatosan tágította a zongora lehetőségeit, a virtuozitás mellett új hangzásokat, új technikákat és új zenei formákat keresett. A zene nála nem lezárt szabályrendszer volt, hanem folyamatosan felfedezhető világ.

Akárcsak egy nemnewtoni folyadék, például víz és kukoricakeményítő keveréke. Ha ezt a folyadékot egy hangszóróra helyezzük, átveszi a membrán rezgését, felszínén különböző alakzatok jönnek létre, amelyek folyamatosan változnak. A rezgés frekvenciájának változtatásával ezek az alakzatok is változnak, ha pedig port szórunk a hangszóró membránjára, a zene által keltett rezgések azt folyamatosan változó mintázatokba rendezik, miközben a felszíne fölött érdekes porfelhőmintázat is kialakulhat. Mintha a zene képet rajzolna az anyagba. A hang tehát nemcsak hallható: hatását a szemünkkel is láthatjuk.

© Rusznák Gábor, ELTE

Ehhez hasonló rezgő lemezeket egyébként már Liszt korában is használtak az akkori akusztikusok. Még az is lehet, hogy valahol, valamikor, valaki pont az ő egyik zongoraversenyét „tette láthatóvá” ilyen módon.

Magyar színek

Liszt igazi világpolgár volt, ugyanakkor magyarságát egész életében büszkén vállalta. Különösen szeretett olyan zenei megoldásokkal kísérletezni, amelyekben egy motívum folyamatosan átalakul, miközben felismerhető marad.

De vajon mi jut erről egy kémikus eszébe? A színek.

Míg Lisztnél a magyar identitás a zenében jelent meg leginkább – ennek legismertebb példái a Magyar rapszódiák –, a kémia a savakat, lúgokat és indikátorokat hívja segítségül. Ha ugyanis három, látszólag teljesen üres, de valójában alig észrevehető mennyiségű, színtelen indikátort vagy savas anyagot tartalmazó kémcsőhöz hozzáadunk egy lúgos oldatot, elővarázsolhatóak a magyar trikolór színei.

© Rusznák Gábor, ELTE

Liszt zenéjében ugyanez a gondolat a hangok szintjén jelenik meg. Ugyanaz a dallam vagy zenei motívum (nátrium-hidroxid) egészen más karaktert kaphat attól függően, milyen harmóniák, hangszínek és zenei környezet veszik körül (indikátor oldat). És ha hihetünk a korabeli anekdotáknak, Liszt szinesztéziában „szenvedett”, vagyis a különböző hangokhoz különböző színeket társított. A jelenségről a szintén szinesztéziás Víkingur Ólafsson is több interjúban beszélt már.

Nyitókép: Pályi Zsófia, Müpa